Születésünktől kezdve foglalkoznak, gondoskodnak a szülői szíven kívül más vigyázó-óvó szemek is. Hivatásukat tekintve életüket, lelkük egy részét, melyet csak nekünk tartogatnak, napi gondoskodásuk javát adják észrevétlenül számunkra. Őket hívjuk ma egyszerűen és névtelenül a „ szociális ágazatban dolgozónak „. Mindennapjainkban természetesnek vesszük munkájukat, persze mert megszoktuk, hogy van bölcsőde, vannak dadusok, vannak a gyermekért, az ifjúságért, az utcára szorult felnőttekért, és legyünk őszinték a „megőrzőbe” beadott, néha látogatott, vagy sohasem látogatott szüleinkért, nagyszüleinkért nap mint nap keményen dolgozó szakemberek.

A hangsúlyt itt fontosnak érzem, Emberek ők is akik életük pergő idejének jelentős részét szentelik szeretett vagy feledni szánt szeretteinkért.

Tulajdonképpen, amióta az eszemet tudom, és a múltról képes vagyok tanulni mindig is létezett ez a hivatás: a tenni akarás ember az emberért. Fontos azonban, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, a tényről, hogy érző, öntudatos és bizony nem végtelen erőforrásikkal bíró emberek ők is. Miért van az, ha valahol hibáznak, vagy esetenként kiégésük miatt nem teljes odaadással teljesítenek, az rögtön szalagcímként, „A Hírként” jelennek meg. Képmutatóan, társadalmunk természetesnek veszi szolgálataikat, olykor szolgai szolgálatot elvárva tőlük. Persze nem szentek, mint ahogy mi sem vagyunk azok. Csak, ugyebár ítélkezni könnyebb, mint ítéltetnek lenni.

Mind az állam, mind a társadalom és annak egyes tagjai is felelősséggel tartoznak irántuk, miként ők is felelősséget vállaltak értünk, mikor ezt az végtelenül kimerítő hivatást választották. Természetesen más-más a felelősség a két oldalról. Az egyikről elvárható, sőt kívánatos az anyagi és erkölcsi megbecsülés ( nem csak politikusi szóvirágcsokorként ), míg a másiktól az odaadó emberhez méltó gondoskodás jelenti az ellentételezést. Ez lenne az én idealisztikus képem a kapcsolt és őszinte szimbiózisról. Szeretném és kívánom, hogy ez még az életemben megvalósuljon. Mert amikor arra szorulok majd, hogy bármely okból rájuk kell bíznom testem, lelkem épségének őrzését, akkor ezt tiszta szívből tehessem meg. Mert tudni fogom, hogy megkapnak minden elismerést és megbecsülést szolgálataikért.

A Rendészeti és Közigazgatási Dolgozók Szakszervezetének alelnökeként szívből kívánom és minden erőmmel igyekszem elérni az értünk, szociális biztonságunkért dolgozók méltó megbecsülését.

Tisztelettel adózom – véleményem szerint – olykor, emberfeletti, mindennapi odaadó teljesítményükért.

Pipis István